Kedves Család, Kedves Kollégák, Kedves Hallgatók!
25 éve ismerlek és dolgozom Veled, drága Lilla. Számos szakmai társaságban (MPT, MPÉE, MHE, MOFT, KRE stb.) közösen tevékenykedtünk. Így annyiféle okom és igényem van, hogy szóljak földi életed lámpásának elalvása okán.
Szakmai sorsközösségünk, hivatásunk összeköt minket, de Te már kioldottad magad ebből, elindultál olyan úton, amelyen csak megemlékező és búcsúzó szavaink kísérhetnek el.
Ezeket küldöm most utánad magam és téged becsülő-szerető sokunk nevében.
Tanárként számomra az egyik legnehezebb mondat így hangzik:
„Tanártól búcsúzunk.”
Mert amikor egy tanártól búcsúzunk, akkor valójában nemcsak egy embertől, hanem egy egész szellemi világtól, egy gondolkodásmódtól, egyfajta jelenléttől is búcsút veszünk.
Benczúr Lillától, a klinikai szakpszichológustól, hipnoterapeutától, meseterapeutától,
kollégánktól és sokunk számára mestertől köszönünk el.
Tanárként először mindig azt látjuk egymásból, hogyan bánunk a hallgatókkal. Lillára gondolva az első szó, ami eszembe jut:
igényesség – és mélyen emberi figyelem.
Az ő óráin a „pszichológia” sosem volt pusztán tárgy.
Az általános lélektan nála nem definíciók és ábrák gyűjteménye volt, hanem élő, lüktető történetek sora az emberi figyelemről, emlékezetről, tudatról – benne azzal a jellegzetes kérdéssel, amit annyiszor hallottunk tőle:
„És mindez mit jelent a betegágynál?”
Lilla hidat épített az elméleti pszichológia és a kórházi valóság között. Kutatásai az intenzív osztályon fekvő, lélegeztetett betegek világába vezettek, abba az élettérbe, ahová a legtöbben még gondolatban sem szívesen merészkedünk. PhD-munkájában és későbbi publikációiban azt vizsgálta, hogy pozitív szuggesztióra épülő pszichológiai támogatással hogyan lehet rövidebbé, elviselhetőbbé tenni a lélegeztetés és az intenzív terápia időszakát.
Az a tanulmány, amely a lélegeztetett betegek pszichológiai támogatásának hatásosságát mutatta ki – s amelyben Lilla a kutatócsoport tagjaként dolgozott – mára nemzetközileg is hivatkozott referenciamunkává vált: nemcsak a lélegeztetés és az intenzív osztályos tartózkodás idejének csökkenését jelezte, hanem azt is, hogy a jól megválasztott mondatok szó szerint életnapokat adhatnak hozzá valaki aktuális valóságához.
Kevés olyan pszichológiai munka születik, amely ennyire plasztikusan megmutatja:
a szó nemcsak leírja, hanem formálja is a testtel történő eseményeket.
Lilla egész életműve ennek a felismerésnek a következetes végig vitele volt.
Amikor 2008-ban Bányai Évával együtt szerkesztette A hipnózis és hipnoterápia alapjai című szöveggyűjteményt, valójában egy egész generáció kezébe adott kapaszkodót. Ebből a könyvből tanult meg egy országnyi pszichológus-hallgató hipnózisról gondolkodni, a klasszikus elméletektől a modern klinikai alkalmazásokig. És bár az ELTE Eötvös Kiadó
borítója sokak könyvespolcán szerényen megbújik, a benne lévő gondolatok nagyon is hangosak a mai napig – a hipnoterápiás rendelőkben, az orvosi kommunikációs képzéseken, és sokszor az intenzív osztályok ágyai mellett is.
Lilla munkásságának másik pillére az volt, ahogyan a módosult tudatállapotok és a tudattalan folyamatok fogalmát tanította. Tankönyvfejezetei – az affektív pszichológia, a tudatállapotok és a gyógyító kommunikáció témáiban – a magyar szakirodalom meghatározó részei. Nem egyszerűen arról írt, hogy mi történik a tudattal hipnózisban, altatásban vagy kómában, hanem arról, hogyan marad velünk a lélek, és milyen csatornákon át érhetjük el azt akkor is, amikor a kognitív működés klasszikus értelemben „kikapcsolt”.
Tanárként számomra különösen fontos volt, ahogyan Lilla az orvos-beteg kommunikációt is tanította. A SASOK-képzés oktatójaként, majd számtalan konferencia-előadásában, workshopján újra és újra azt hangsúlyozta: hogy mit mondunk a betegnek, az legalább annyira beavatkozás, mint az infúzió vagy a gyógyszeradag. A „nem fog fájni” félmondat mögött meghúzódó negatív szuggesztiót ugyanazzal a precizitással elemezte, mint egy kísérleti helyzet hatásméretét – és közben mindig eszünkbe juttatta, hogy a figyelmes, empatikus, mégis pontosan megfogalmazott mondat gyógyító erő.
És ott volt neki a mese.
Amikor a Magyar Hipnózis Egyesület „Mese és hipnózis” workshopját tartotta, a Metamorphoses meseterápia elemeit ötvözve a hipnózis technikáival, valójában valami nagyon régi és nagyon új dolgot csinált: visszahozta a gyógyítás terébe a történeteket. A mesét, amelyben a hős útra kel, eltéved, veszít, majd mégis hazatalál – és közben átalakul. Ez lett nála a terápiás transz egyik legfontosabb metaforája.
Nem véletlen, hogy egy interjúban arról beszélt: az agyunk imádja a jó történeteket, és a túlélésünk múlik rajta, hogyan rendezünk el narratívába fájdalmat, félelmet, traumát. Ebben a gondolatban ott sűrűsödik, amit Lilla a pszichológiáról gondolt:
hogy a klinikai munka, a tudományos kutatás és a mesélés közös tere az, ahol az ember – betegként és segítőként egyaránt – újra és újra értelmet tud találni a saját élményeiben.
Tanárként és kollégaként mi, akik nap mint nap vele dolgozhattunk, nagyon pontosan tudjuk, mit veszítünk azzal, hogy most búcsúzunk tőle – akár fizikailag, akár intézményként, akár élethelyzetek miatt távolodik el tőlünk.
- Elveszítjük azt a kollégát, aki egy tanszéki értekezleten fél mondatban rámutatott a lényegre.
- Elveszítjük azt a tanárt, aki a „fájdalom, tudat, módosult tudatállapotok” című órára úgy
ment be, mintha minden egyes alkalommal újra fel kellene találni a kérdezés bátorságát.
- Elveszítjük azt a hipnoterapeutát, aki az intenzív osztály zsúfolt, zajos terében is képes volt egy pillanatra olyan csendet teremteni, ahol a beteg megérezhette: „itt most rólam van szó, és én nem csak egy eset vagyok a sok közül”.
És ugyanakkor megőrizzük mindazt, amit létrehozott.
Megmaradnak a könyvek és cikkek, amelyekből a jövő pszichológusai és orvosai tanulni
fognak.
Megmaradnak a módszerek, a pozitív szuggesztiókra épülő kommunikáció protokolljai, amelyek ma már nemzetközi irányelvekben és hazai képzések tananyagaiban is visszaköszönnek.
Megmaradnak a mesék, amelyekkel egy-egy gyerek vagy felnőtt páciens a saját belső világába vezető ösvényt találta meg.
És megmaradunk mi, a tanítványai és kollégái, akiknek a gondolkodásában ott rezeg tovább az a kérdés, amit tőle tanultunk:
„Mit üzen most a szavam?
És vajon ez az üzenet gyógyít – vagy bánt?”
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, mit adott Lilla a magyar pszichológiához, azt mondanám:
láthatóvá tette, hogy a tudatállapotokkal és szuggesztiókkal foglalkozó tudomány nem valami egzotikus mellékszál, hanem a modern orvoslás és pszichoterápia egyik alappillére.
És ha egyetlen mondatban kellene elmondani, mit adott nekünk, kollégáknak, akkor így fogalmaznék:
megtanított minket komolyan venni a saját szavaink súlyát.
Kedves Lilla,
tanárként, kollégaként és barátként is nehéz elengedni téged. De, amit a munkáddal, a hallgatóidra és betegeidre fordított figyelmeddel, a magyar pszichológia számára hátra hagytál, az valóban pótolhatatlan érték.
Mi, akik itt maradtunk nélküled, egyvalamit ígérhetünk:
nemcsak idézünk majd tőled, hanem folytatjuk is azt a gondolkodást, amelynek te voltál az egyik legfontosabb formálója.
Köszönjük, hogy taníthattál minket – katedrán innen és katedrán túl, a klinikán, az intenzív osztályon, a mesék világában és a mindennapi kommunikáció legapróbb gesztusaiban is.
Isten Veled!
Budapest. 2025. 11. 30.
Dr Császár Nagy Noémi
