Az alábbi sorokban Benczúr Lilla tagtársunktól Varga S. Katalin búcsúzik.
A család, a barátok, közeli kollégák és tanítványok december 14-én délben zárt körben emlékeznek Lillára. Kérünk Téged, gyújts egy gyertyát ebben az időpontban, hogy velünk legyél.
>>>>
Kedves Kollégák,
Sokan hallottátok már a hírt. Benczúr Lilla tagtársunk november 19-én elment közülünk. Engedjétek meg, hogy személyes hangvételű sorokkal emlékezzek Lillára, most, így, együtt, Veletek.
Majdnem három évtizede találkoztunk először Lillával az IZU-ban, az akkor még Kísérleti Tanszék ajtaja előtt. Nagyon akartunk tanulni a Nagyoktól. Nagyon. Emlékszem, álltunk a folyosón, vártunk, s ebben a közös várakozásban beszélgetni kezdtünk. A konkrét mondatok már nincsenek meg, csak Lilla tekintete, hangja, s az érzés, hogy ez a lány nagyon hisz a hipnózisban. Szinte bizonyosságot éreztem benne, hogy tudja: a hipnoterápia gyógyít.
Kollégák lettünk, a szó legigazibb értelmében. Együtt haladtunk az úton. Kiscsoportban együtt tanultunk hipnoterápiát, ugyanazok a Mesterek kísértek és tartottak minket. Aki végigmegy a hipnoterápiás képzés útján, tudja, milyen mélységű kapcsolat köt össze két jelöltet, milyen minden egyes technikát együtt, egymással megtapasztalni. Most, hogy írom ezeket a sorokat, eszembe jutnak közösen megélt hipnózisok. Utazások, a képzeletünkben és sokszor a valóságban, buszon, villamoson. Annak a huszonévesen megismert fiatal lánynak a hite örökre megmaradt Lillában. Megingathatatlanul hitt a gyógyításban, a kapcsolat gyógyító erejében.
Néhány évvel később egy Tanszéki Kiskarácsonyon beszélgettünk, s kiderült, hogy mindketten elkezdtünk a mesékkel ismerkedni, tanuljuk a módszert. Lilla egyre intenzívebben kezdett dolgozni a mesékkel, s engem elvarázsolt, ahogy integrálta, ötvözte a két szemléletet. Ezen a Kiskarácsonyon tudtam meg azt is, hogy kutatói identitása nemcsak a szuggesztiók világában él, de a benne megismert mély, lüktető kíváncsisággal kezdett gondolkozni a mesehallgatási transzról is, ami onnantól fogva bennem örökre Lilla nevével kapcsolódott össze.
Annyi állomás volt közös. Évekig dolgoztunk együtt szorosan az Egyesületben. Lilla mindig, mindenben fegyelmezetten, alaposan, felelősséggel helytállt, ő volt az, akire számítani lehetett. Egy Találkozón tudtam meg, hogy táncol. Mesélte, hogy mennyire átkapcsolja a tangó, mennyire magával ragadja a mozgás. Mutatott néhány lépést, s közben láttam a tekintetén, hogy épp szárnyal.
Az Élet úgy alakította, hogy a hipnoterápia módszerének tanítását is egyszerre kezdtük el, számtalanszor beszélgettünk oktatási helyzetekről. Lilla mindig, mindig, alázattal, nyitottsággal tanított, eltökélt vággyal és akarattal, hogy mindent átad a hallgatóknak, amit tud. Ezt első kézből tapasztalhattam meg: tanítványa lettem. A monodráma képződésemben belépve egy terembe, a Mester mellett ott ült Lilla, hogy majd ő kísér és tanít kiscsoportban – konkrétan látom most a tekintetét, ahogyan összenézünk és megmaradunk ebben a szemkontaktusban, közös múlttal és közös jelennel.
Az elmúlt két évben új fejezethez érkeztünk, együtt kezdtünk járni egy dinamikus esetcsoportba, ahol csupán ketten voltunk hipnoterapeuták. Mintha az Élet akarta volna így, ebben az utolsó két évben éreztem meg igazán, mennyire egy nyelvet beszélünk, mikor egy Páciensről gondolkozunk. Képek, rengeteg kép, testi megélések, amik sokszor furaságként hangzottak másnak, de kettőnknek nem. Értettük egymást, azt hiszem, érzékeltük is.
Nem szeretnék a betegségről írni. Azt szeretném, hogy Lilla úgy maradjon velünk az emlékeinkben, amilyennek megismertük, megismertem. Egy elhivatott gyógyító, terapeuta és tanár, aki szívét-lelkét beletette mindig abba, amivel foglalkozott, amiben jelen volt.
Egyszer kaptam tőle egy képet arról a platánsorról, ahol szeretett sétálni. Úgy érzem, rendben lenne Lillának, hogy megmutatom Nektek, itt, a soraim végén.
Nyugodj békében, Lilla. Köszönöm a sok mindent.
Kati
