Örömmel osztom meg az MHE közösségével, hogy szeptember 17-én megjelenik könyvem „Összeomlás és rend” címmel (a Medicina Kiadó gondozásában).
A monográfia széles művelődéstörténeti, metafizikai és lélektani környezetben (részben trauma, álomanalitikus, illetve művészetterápiás megközelítésben) tárgyal egy sajátos művészeti műfajt (retablo), ennek kiterjesztéseként pedig civilizált jelenünk meghatározó kérdéseivel és a lehetséges válaszokkal foglalkozik.
A retablo művészetterápiás felhasználása kézenfekvő lehetőség. Az eddigi demo műhelyek során (MHE tagok részvételével!) – a feltáró szakaszban – a hipnózis központi módszerként szerepelt. Bár munkám meglehetősen elméleti alapokon nyugszik, mégis egyrészt ezen a gyakorlati terápiás ponton, másrészt a könyvben kiemelten tárgyalt trauma témaköréhez tartozóan, a más módokon is létrejövő megváltozott tudatállapottal kapcsolódik a hipnózishoz.
A könyv első bemutatójának a FUGA ad otthont szeptember 23-án, 18:00 órakor.
Szeretettel várok minden érdeklődő Kollégát. Ludvigh Károly
—
„A dogmatikus dualitás nem engedi, hogy a fény és a sötétség – mellesleg: a fény révén megjelenő árnyék! – ne mérhetetlen távolságban, hanem zavarba ejtő közelségben mutatkozzék. Holott a csoda épp a fény és a sötétség találkozási határmezsgyéjén tud megtörténni.
Itt jöhet létre a „megvilágosodás”; itt történhet meg, hogy egy esemény más megvilágításban, más színben tűnik föl a szemünkben; itt keletkezhet új nézőpont, ami – személyiség-fejlődési, integrációs folyamat elemeként – reframinghez, out of the box értékeléshez, azaz kreatív, kedvező, gyógyító feldolgozáshoz vezet.”
—
Ráadásul ez a határpont, -felület változatosan elhelyezkedhet az áldozat tudatában és a nézőében is, aki pedig azonosulhat a betekintővel és magával a bentlévő áldozattal is, így kívülről betekintőként bentlévővé válik, aki kitekint akár arra az önmagára, aki éppen betekint…
Az ablakon át kint és bent viszonylagossá, egymásba átjárhatóvá, pontosan nem is meghatározhatóvá válik, ez pedig kiemeli azt az üzenetet, hogy a drámai pontokon mindenképpen egyek vagyunk, elkülönülésünk megszűnik, a határok tarthatatlanokká válnak, és elkülönítő vágyunk nem nyerhet kielégülést többé: az, hogy amit látok, éppen nem velem történik, bármennyire is távolinak látszik, nem jelenti azt, hogy velem ilyen nem is történhet.
Ez az ablak ilyen értelemben az empátiára, a compassion érzésére, az együttérzésre – vagy ezekből – nyílik, az ember fizikai értelemben vett végső védelem nélküliségének elfogadására, a hálára és az alázatra, akármit is látok vagy nem látok benne.”
